Másnap igyekezett minden apró részletet felidézni magában. A parkot, a szökőkutat és Damient is. Észre sem vette, hogy kopogtatnak az ajtón. Kinga volt az. A legjobb barátnője.
- Szia! – köszönt neki Kinga boldogan – Hát veled mi van? Olyan képet vágsz, mintha nem is a földön járnál.
És Anna mesélni kezdett. Az isteni arcot, a fekete hajat és a csillogó fekete szemeket. A parkról alig mondott valamit, mert állandóan a srác járt az eszében.
- Hát ez nem semmi! – mondta a barátnője és leült mellé az ágyra – Anna te szerelmes vagy!
A lányban akkor fogalmazódott meg először ez az érzés. Szerelmes! A való életben.
- Tudod mit! Mutasd meg nekem azt a parkot! – mondta Kinga és már ragadta is karon a lányt, hogy az ne tudjon ellenkezni. – Menjünk gyalog. Legalább tudunk egy jót beszélgetni!

Mire Anna észbe kapott már az utcákat járták. Persze Kinga egyfolytában beszélt, de ő nem nagyon figyelt rá. Abban reménykedett, hogy a parkban majd találkozik vele. Az álmodozásból egy éles fájdalom zökkentette ki.
- Mért csíptél meg? – kérdezte szemrehányóan a barátnőjétől.
- Mert nem is figyelsz rám. – mondta neki kicsit szemrehányóan.
- Bocsi.
- A Damien francia név nem igaz?
- Igen. De úgy hallottam, mintha a magyar az anyanyelve lenne.
- Apropó! Megkaptad már a meghívót?
- Milyen meghívót.
- Orsi és Móni indítóbáljáról. Tudtommal te is megleszel hívva.
- Ja! Azt megkaptam. – ekkor hirtelen megtorpant – Itt a park.
Odasétáltak a szökőkúthoz. Anna körbe tekintett, de Damient nem látta sehol. A fák leveleit lágyan ringatta a szellő. A szökőkút talán még szebb volt, mint tegnap.
- Ez tényleg gyönyörű! – mondta Kinga sugárzó szemmel.
- Igen az. – mondta Anna csalódottan.
„Látom-e még valaha is őt? Vagy csak tényleg az álmaiban létezett csupán?” Hasonló gondolatok kavarogtak a fejében. Érezte, hogy a szíve egyre jobban fáj. De azt biztosan tudta: sokszor fog kijönni ebbe a parkba. Ha más miatt nem is, legalább a szép emlék miatt.