Két nap volt még az indítóbálig, neki pedig még nem volt ruhája. Persze Kinga ott maradt vele, hogy segítsen neki választani. Volt ott rengeteg ruha, de Anna sötétvörös hajához nem sok passzolt. Végül, nagy nehézségek árán sikerült kiválasztaniuk egy méregzöld estélyit, ami illett is a lányra.
- Nekem, meggypiros ruhám lesz. – csacsogta boldogan Kinga, miközben Anna a tükör előtt forgolódott.
- Persze, a szőke hajadhoz könnyű találni ruhát. – mondta kicsit bosszúsan Anna, mivel nem volt oda a saját hajhuzatagáért.
- Neked, hogy lesz a hajad? Én nem fogom kontyba tűzni.
- Sajnos nekem anyu ragaszkodik a kontyhoz. – ekkor valaki kopogtatott az ajtón. Az egyik bejárónő volt, aki egy csokor rózsát adott Anna kezébe.
- Ez most jött. – mondta és elment.
- Nahát! – mondta Anna csillogó szemekkel. Mindig is imádta a virágokat, főleg a rózsákat.
- Nézd meg, hogy ki küldte. – tanácsolta neki a barátnője.
Anna izgatottan nyúlt a kártya után. Remélte, hogy talán Damien küldte a virágokat. Viszont amikor elolvasta a kártyát, az arcára a csalódottság ült ki.
- Ez nem nekem szól. – mondta és lerakta a virágot az asztalra – Anyunak küldték.
- Nekem mennem kell. – mondta Kinga miután ránézett az órájára. – Légy jó! Szia!
- Szia! – köszönt el halkan Anna a barátnőjétől.
„ Pedig már azt hittem! Reménykedtem benne. Dehogy lehetek ilyen ostoba? Hiszen azt sem tudja, hogy hol lakok.”