És akkor elérkezett a bál napja. Jött a sminkes, a manikűrös, és a fodrász is. Meg persze Kinga. Ő is ott készülődött.
- Anyu nem gondolod, hogy ez már egy kicsit túlzás? – mondta Anna miközben a haját csinálták.
- Azt akarom, hogy gyönyörűek legyetek! Mert hát a pletykák… - hirtelen elhallgatott.
- Milyen pletykák? – kérdezett rá hirtelen Anna, de az édesanyja addigra már elment.
Este hatkor aztán beültek a limuzinba és elindultak. Anna egész úton töprengett. Megint Damiennel álmodott. Egy gyönyörű, rózsákkal teli kertben voltak. Csak ők ketten. És táncoltak. Sajnos ebből a gyönyörű álomból az édesanyja verte fel. Most próbálta felidézni. Minden egyes pillanatát.
- Anna! Megérkeztünk. – szólt neki Kinga halkan.
- Mi? Már megérkeztünk? – nézett Anna egy kicsit értetlenül.
- Csak nem Damienre gondoltál? – mosolyodott el a barátnője.
- De. Rá gondoltam.

Egy teljesen átlagos indítóbálba csöppentek. Nagy asztalok, tele mindennel, virágok mindenütt. És egy óriási táncparkett, ami mögött egy színpad állt. Itt a zenészeknek kellett volna lenniük, de még nem érkeztek meg.
- Hol lehetnek már? – hallotta távolról Orsi sápítozását. Ekkor valaki megfogta a karját. Kinga volt az.
- Gyere üljünk le beszélgessünk.
- Jó. – leültek az egyik padra.
- Nem túl jól kezdődik a bál!
- Aha.
- De nem nagyon sajnálom őket. – ekkor megjelent Bence Orsi és Móni bátyja.
- Szia Anna. Jössz táncolni? – meg se várta a lány válaszát, csak vezette a táncparkett felé.
Megszólalta zene. Bence már karolta is át a lányt, hogy lassúzzon vele.
Az énekes is elkezdett énekelni, aminek következtében Anna megtorpant. Ismerős volt neki ez a hang. Az álmaiból és a parkból.
- Damien! – csúszott ki a szó a száján, és hirtelen megfordult. Reménykedett benne, hogy ő lesz az.
És valóban. Damien volt az énekes. Anna a csillogó fekete szemeitől megbabonázva elindult felé.
„ Hát mégse álom volt!” Mérhetetlen öröm fogta el Annát.