Anna úgy érezte, mintha a mennyországba csöppent volna. Érezni az imádott fiú illatát, szinte mámorító volt. Persze ezt már rengetegszer átérezte álmában, de az mégsem volt olyan, mint ez. Akkor megjelent Kinga. Arca csupa rémület volt.
- Anna gyere gyorsan! – mondta rémülten. A lány elengedte Damient és odament hozzá. – Mennünk kell. Édesanyádat megsértették, és most rögtön menni óhajt. – közbe Kinga vonszolta Annát egy távolabbi pontjára a kertnek. Miközben ott álltak, megjelent Anna édesanyja.
- Gyertek lányok! Indulunk! Ekkora sértést nem fogok elviselni. – Kingáék szótlanul ültek be a limuzinba. Anna nem értett semmit, de gondolta, hogy a barátnője pontosan tudta, hogy miről van szó. Persze, a limuzinban az édesanyjából is dőlt a szó.
- Még, hogy az én lányom egy zenésszel! És persze azzal? Ekkora gorombaságot még életemben nem hallottam. – Anna hirtelen megdermedt. Szóval nem fogadnák Damient szívesen náluk. De akkor hirtelen mindent megértett. Kinga azért vonszolta el onnan, mert nem akarta, hogy az édesanyja együtt lássa őket.
Hálásan ránézett Kingára. A lány lesütötte a szemét. Viszont azt nagyon sajnálta, hogy nem tölthetett több időt Damiennel. De az a tudat boldogította, hogy ez nem csupán álom volt. És remélte, hogy még egyszer összehozza így őket a sors.
Este otthon Kingának nem jött álom a szemére. Bűntudata volt. Nem kellett volna elpletykálnia, hogy mi volt ott a kertben. Tudta, hogy Anna édesanyjának a fülébe is el fog jutni a hír. „De olyan rossz volt őket együtt látni! És Anna sem hiszi azt, hogy én voltam”